sorilesen

Mindent tudni akartam a filmről, amit csak lehet
Még általános iskolás voltam, amikor egy kiváló, rendezői ambíciókat dédelgető tanáromnak köszönhetően fanatikus filmrajongó lettem. Média szakos gimnáziumban, majd egyetemen végeztem, mintegy „hobbiból”, elhelyezkedni nem ezen a területen akartam. Amit szerettem volna a film szaktól, azt megkaptam: jártasságot a film világában, olyan ismereteket, amelyeknek birtokában felejthetetlen művészi élmények befogadására lehetek képes, csalhatatlan ízlést.

Sorozat?! Micsoda kispolgári ízlésvilág!
Az egyetem után már valóban csak hobbi szinten maradt meg a filmek szeretete rendszeres moziba járás, az új alkotások nyomon követésének, szakújságok olvasásának formájában. Kissé magányos voltam e tekintetben, a családot anno nem lehetett kivakarni a Dallas elől, a kisvárosban, ahol éltünk, szintúgy Jockeyt szapulták a kocsmapult felett. A sorozat szótól borsózott a hátam, a későbbi nagy távkapcslázak is elkerültek, egészen addig, míg egy véletlen folytán ott nem ragadtam a dr. House egyik epizódja előtt. Aztán a következő és a következő előtt, majd jött a Miért éppen Alaszka, a Szégyentelenek, a Kaliforgia, a Weeds, A híd, és minden fellelhető, a figyelmemet megragadó sorozat. Függő lettem, előzetes sorozatellenességem pedig arcpirító sznobizmusnak minősíttetett, hiszen magát a műfajt utasítottam el, úgy gondolván, nem termelhet ki magas művészeti alkotásokat. Holott!

A film: novella, a sorozat: regény
Újdonsült rajongásommal persze művészfilmes barátaimat is elárasztottam, akik aztán kis idő múlva bevallották, hogy bizony, ők maguk is rabjai ennek-annak a sorozatnak, csak az „olyan ciki”, nem igazán volt asztaltéma sosem. Pedig lehetett volna, és aztán lett is: a sorozatokat szerető befogadók ugyanis épp azzal rendelkeznek, amellyel régen a regényolvasók: vevők a hosszas történetmesélés során kibontakozó lélekrajzokra, szeretnek elmerülni egy-egy teremtett világban. Hiszen a film és sorozat viszonya épp olyan, mint a novelláé és a regényé. Szereted a sorozatokat? Akkor azt a fajta szórakozást, sőt: katarzist keresed, amely igenis nagyon magas minőségű épp azáltal, hogy a sorozat műfajának keretei között született.

A sorozat ugyanis ezekkel tud többet: 

• a karakterek kibontakozhatnak, a cselekedetek mögötti mozgatórugók feltárulnak, az emberi jellemvonásoknak összetett, bonyolult rajzát böngészhetjük (gondoljunk csak a jelenleg futó Rólunk szól hőseire, akiknek sorsát születésüktől követhetjük, vagy A szökés fegyenccsapatának figuráira)

• a történet mesélésének részletessége lehetővé teszi, hogy új és új szituációkban méressenek meg a szereplők (mondjuk a Grace klinika szereplői medikusi, majd vezetői pozícióban, a Jóbarátok posztdiákkorban és szülőként és persze sorolhatnám)

• az egymásra épülő epizódok teret adnak a nagy, átfogó művészi kompozíciók létrejöttéhez (mint a Weeds ötletes képcímeinek egysége vagy A mentalista átívelő szála, az évadkezdés- és zárás kerettörténetei)

• a számos dialógus során lehetőség nyílik megannyi szellemi sziporkára

• a jellem- és sorsfejlődés a maga teljes egészében, apró részletességgel való ábrázolását követhetjük nyomon

• a karakterek mélyreható megrajzolása lehetővé teszi a minél teljesebb azonosulást,

és ez utóbbiból következik a vád is: a sorozatfüggők mások életét élik, fiktív karakterekhez szinte családtagot megillető melegséggel viszonyulnak, úgy egyáltalán: menekülnek a valóságtól, szereplőkkel népesítik be amúgy magányos életterüket, „nincs is saját életük”. Holott mindez csupán a technika fejlődésével megjelent történetmesélési módszer (film), nem pedig maga a jelenség: a múlt századok regényolvasói hasonló vádban részesülhettek volna. Mára mindössze csak a novellát olykor filmben, a regényt sorozatban mesélik el. Hogy jobb-e az egyik a másiknál? Művészibb-e valamelyik műfaj, míg a másik populárisabb? Nem, egyszerűen csak: más. Mindkettőben vannak vacak és művészileg is kiemelkedő alkotások. Igen, sorozatokban is.

Sorozatrajongani jó! 
És ha rabul ejt egy-egy minőségibb széria, az csak azt mutatja, hogy befogadóként képes és fogékony vagy az összetett jellemábrázolásra, az emberi lélek finoman megrajzolt vonásaira, a grandiózus kompozíciókra – örülj neki, hiszen tartalmas, fokozatosan kiépülő, epizódról epizódra a katarzis irányába ívelő művészi szórakozás birtokosa lehetsz. Ráadásul, új műfaj lévén, a sorozatok egymástól is tanulnak, sorra jelennek meg a megújítási szándékokkal tűzdelt történetmesélési, karakterépítési, keret-teremtési alkotói próbálkozások, szinte évről évre magasabb minőséget teremtve ezzel. Úgyhogy én a magam részéről már csak az unalmas öregkor rémétől való megszabadulás miatt is üdvözlöm a saját sorozatrajongásomat: annyi bizonyos, hogy a szórakozásom hosszú időkre biztosítva lesz:)

Nemcsak az életben, de a filmvásznon is kevés jó házasságot látni. A Médium sorozat egyik nagy erénye a számos többi mellett, hogy mutat egy ilyet. Olyan harmonikus, működőképes házasság-, mi több, családmodellt csillogtat meg, amely a legmegrögzöttebb frigyellenzőt is megingatja. Ugyanis épp azokat a kényes pontokat hidalja át egy-egy elegáns megoldással, amelyek mentén szétzilálódhat egy család, elhidegülhetnek a legszorosabb kapcsolatok is. A Dubois családban azonban megvannak azok a tényezők, amelyek mindezt nem engedik:

1. Joe és Allison kapcsolata inkább alapszik a társ-jellegen, mint a férfi-nő viszonyuláson, noha az utóbbi is épp elég erősen jelen van. Úgy tekintenek egymásra, mint akik közösen vállalkoztak egy nagy projektre (a család összetartása, a gyerekek felnevelése, az életút együttes bejárása), és mindent ennek rendelnek alá. Természetesen mindezt az erotikus kötődés felhangjával, aminek azért vannak előfeltételei (és az nem más, mint a lelki kapocs, erről majd később), ám mivel ez adott, a dolog remekül működhet.

2. A szülő-gyerek szerepkörök pontosan szabályozottak. A szülők nem esnek a bratyizás hibájába, de komoly tényezőként kezelik gyerekeik véleményét. A határokat kijelölik, betartatják, a kihágásért szelíd, de nyomós büntetés jár, és minden esetben olyan magyarázattal élnek, amely racionális és a gyerekek számára is érthető, hogy az ő érdekükben történik. Ennek köszönhetően a gyerekek kialakult elvrendszerrel élik saját kis életüket, így gyakorlatilag 5 különálló személyiség és életút összehangolását jelenti a Dubois-féle családi élet. 

3. Joe és Allison a gyereknevelési kérdésekben egy állásponton van vagy igyekszik azt kialakítani, ez utóbbit rendkívül fontosnak is tartják. Természetesen van, amikor egyikük áthágja ezt a szabályt, ez minden esetben indokolt, konfliktussal jár és épp emiatt a lehető legritkább. 

4. A gyereknevelési elvek szinte a mértani középutat vázolják fel. A liberális viszonyulás nem mellőzi a konzervatív szabályrendszert: Ariel csak 14. születésnapjára kap önálló e-mail címet, nem mehet kirándulni, mert jelen van egy idősebb fiú is stb. A megbeszélés, a tolerancia, a komoly tényezőként kezelés azonban olyan alap, amely a szabályok elfogadását számottevőbb konfliktus nélkül megteremti. 

5. Mivel a családot közös projektként kezelik, Allison és Joe rendkívül óvatos egymással. Figyelik a másik rezdüléseit, ha bántóan viselkedtek, minél előbb bocsánatot kérnek, tudatosan közelednek egymáshoz. Hiszen tisztában vannak vele, hogy az ő kapcsolatuk mindennek a mozgatórugója, ápolják, gondozzák, vigyáznak rá. Nincs hatalmi harc: nem megalázó belátni a hibát, megbocsátani, odabújni, megértést kérni és adni. A tét: a házasság, ennek hátterébe szorítódik mindkettőjük egója. 

6. Joe szó szerint társ mindenben. A gyerekeket furikázza, bevásárol, szülőire megy, együtt tanul, lelkizik velük, öltöztet, reggelit készít, különórát szervez. Mindezt úgy, hogy még ezzel együtt is egyetért Allison-nal, aki Joe egyik panaszkodására így reagál: „jó, tudom, hogy ma sok volt neked, de ha 5 éven át ilyen lenne minden napod, akkor se lennénk kvittek”. Joe tudja, hogy a családi terhek nagyobbik részét mindig az anya viseli, ezért annyit segít, amennyit csak tud, és jelentős tiszteletet érez felesége iránt. 

7. A kölcsönös tisztelet pedig az egyik kulcsszó: Allison tiszteli férje intelligenciáját, racionális megoldókészségét, apai és férji felelősségvállalását. Ettől százszor inkább férfinak látja esetleg épp kötényben mosogató, a lányok haját befonó Joe-t. Joe pedig tiszteli Allison képességeit, erkölcsi érzékét, feleségi és anyai odaadását, így kölcsönös nagyratartás jellemzi a kapcsolatukat. 

8. Ez a kölcsönös tisztelet egyben az erotikus vonzalmat is magas hőfokon tartja: sem Joe, sem Allison nem kockáztatná a „közös projektben” összekovácsolódott együttesüket, szoros, már-már testvéri egymás-ismeréssel teljes lelki közösségüket. Nincs is igazán kísértés sem, hiszen társuk épp a nagyra tartás miatt, a mély szeretet miatt különösen vonzó számukra, és persze erről tudatosan gondoskodnak is: jelzik igényüket, ha már jó ideje nem volt alkalmuk házaséletre, a bocsánatkérést csókok és ölelések fejezik ki, birtoklásvágyukat, féltékenységüket nem szégyellik, nyíltan és odaadóan szeretnek. 

Mindez persze „csak film”, ám igazából csak ennyi az utópisztikus benne: a feleség különleges képességekkel rendelkezik, és olyan ügyeket old meg, amelyek elsőbbséget élveznek mindennel szemben. Ergo Joe nem hisztizhet, hogy a munkáját másnapra le kell adnia, ha egyszer Allison meg épp életet ment. Sóhajt egyet és elmegy a gyerekekért, megcsinálja a házit, elkészíti a vacsorát. Nem akarom azt a következtetést levonni mindebből, hogy csak akkor lehet harmonikus házasságban élni, ha a nő munkája valamiképp előre valóbb, s a férj belekényszerül a valóban fifti-fifti szerepkörbe, ha te megteszed, lelked rajta:) 
A Médium mindenesetre ezzel a háttértényezővel operálva érte el, hogy valóban olyan családmodellt mutat meg, ami követendő példaként funkcionálhat. És persze a történet, a többi szereplő kidolgozottsága is hasonlóan magas minőséget képvisel, érdemes belenézni annak, aki esetleg még nem tette meg. 

Te is ezért ültél oda minden kedden a TV elé

A Vészhelyzet volt az első olyan kórházsorozat, amely kendőzetlenül mutatta a véres valóságot, s ezzel új utat nyitott a műfaj történetében. Ám a sorozat sikerének ennél sokkal összetettebb oka van, ennek jártunk utána.

1. Ez nem munkahely, ez kórház 

Egy kórház kollegiális légköre inkább hajaz az egyetemi-főiskolai együttbandázás feelingjére, mint munkahelyre:

- a kórház kvázi második otthon, ott alszanak, tusolnak, kapnak köpenyt alkalmi vagy gyűrött, foltos ruhájuk felé

- a fizetést nem a főnöktől kapják, így sokkal őszintébbek és összetartóbbak a kapcsolatok, a „közös ellenség” fent trónol, láthatatlanul

- olyan munkakedvvel érkezik mindenki aznap, amilyennel akar, nem kell a főnökre „jaj-de-imádok-dolgozni” mosolyokat szikráztatni

- mindenki érdeklődési köre ugyanaz

- nincs valódi rangsor, a pozíciókat általában az életkor, a pályán eltöltött idő határozza meg, tehát gyakorlatilag az orvosok egymástól csak abban különböznek, hogy mennyi tapasztalattal rendelkeznek

Egy ilyen kollegiális környezetben sokkal nagyobb szerep juthat a személyiségnek, magántörténéseknek, az egymáshoz fűződő viszony is sokkal árnyaltabb lehet, s ezt a Vészhelyzet készítői igencsak alaposan ki is aknázzák.

2. Az akció 4 helyről is dől
A kapcsolati dráma tehát adott, már csak akciódússág kell - amit a sorozat alkoltói a legkevésbé sem bíznak a véletlenre, 4 oldalról is megtámogatják:

- balhés tágabb környezet: Chicagóról van szó, tehát Benton jóval sanszosabb egy szétlőtt szív operációjára, mint Brinkmann. Akár már ennyi is elegendő lenne az akciódús jelenetekhez, de a sorozat alkotói biztosra mennek:

- pörgős szűkebb környezet: Chicagón belül is a sürgősségi osztályon zajlanak a -természetéből adódóan- izgalmas, kockázatos orvosi történések  

- mellékszereplők sokszínű és gyors váltogatása: a sürgős esetek folytán egy epizódban számos mellékszereplő jelenik meg a maga sajátos családi, múltbéli körülményeivel egyetemben

- főszereplők váltogatása: a sürgősségi feszített tempóját az orvosok is csak ideig-óráig bírják, így ezen a téren is nagy a fluktuáció, folyamatosan érkeznek az újabb főszereplők

3. A karakterek rafináltan vannak összerakva

Végezetül meg kell említeni a Vészhelyzet karaktereinek remek kidolgozottságát: mindannyian cipelnek valamilyen keresztet (elég csak Carol öngyilkosságát, Ross gyermekkora okozta elköteleződésképtelenségét, Weaver leszbikusságát, Susan drogos húgát, Abby mániás depressziós anyját vagy Luka tragikus családi múltját említeni), amelyeknek következtében a főhősök nehezen kezelhető személyiségek. Ám másrészről a gyógyítás szellemében a jóság, magas erkölcsiség jellemzi őket, így követendő példaképekké válhatnak. A karakterek megalkotásának ezt a szisztémáját (indokoltan, tehát tolerálhatóan bunkó vagy nehezen megérthető viselkedés kontra angyali jóság) következetesen alkalmazták minden újonnan megjelenő szereplőnél is. Így olyan sorsok és jellemek határozzák meg a cselekményt, amelyek szimpátiára és érdeklődésre tartanak számot – méghozzá folyamatos megújulással.

Mindezzel együtt talán lehetetlen is lett volna rossz sorozatot készíteni. A Vészhelyzet azonban nemcsak tarolt elsöprő sikerével, hanem mérföldkövet is jelentett a kórházsorozatok történetében, meghaladni meg lehet, kikerülni nem - vagy ahogy a többmilliós nézőszámokat kommentálta az egyik kritikus: a világ mindig észreveszi, ha az van, hogy  "hé, itt valami nagyon jól össze lett rakva".