sorilesen

Mindent tudni akartam a filmről, amit csak lehet
Még általános iskolás voltam, amikor egy kiváló, rendezői ambíciókat dédelgető tanáromnak köszönhetően fanatikus filmrajongó lettem. Média szakos gimnáziumban, majd egyetemen végeztem, mintegy „hobbiból”, elhelyezkedni nem ezen a területen akartam. Amit szerettem volna a film szaktól, azt megkaptam: jártasságot a film világában, olyan ismereteket, amelyeknek birtokában felejthetetlen művészi élmények befogadására lehetek képes, csalhatatlan ízlést.

Sorozat?! Micsoda kispolgári ízlésvilág!
Az egyetem után már valóban csak hobbi szinten maradt meg a filmek szeretete rendszeres moziba járás, az új alkotások nyomon követésének, szakújságok olvasásának formájában. Kissé magányos voltam e tekintetben, a családot anno nem lehetett kivakarni a Dallas elől, a kisvárosban, ahol éltünk, szintúgy Jockeyt szapulták a kocsmapult felett. A sorozat szótól borsózott a hátam, a későbbi nagy távkapcslázak is elkerültek, egészen addig, míg egy véletlen folytán ott nem ragadtam a dr. House egyik epizódja előtt. Aztán a következő és a következő előtt, majd jött a Miért éppen Alaszka, a Szégyentelenek, a Kaliforgia, a Weeds, A híd, és minden fellelhető, a figyelmemet megragadó sorozat. Függő lettem, előzetes sorozatellenességem pedig arcpirító sznobizmusnak minősíttetett, hiszen magát a műfajt utasítottam el, úgy gondolván, nem termelhet ki magas művészeti alkotásokat. Holott!

A film: novella, a sorozat: regény
Újdonsült rajongásommal persze művészfilmes barátaimat is elárasztottam, akik aztán kis idő múlva bevallották, hogy bizony, ők maguk is rabjai ennek-annak a sorozatnak, csak az „olyan ciki”, nem igazán volt asztaltéma sosem. Pedig lehetett volna, és aztán lett is: a sorozatokat szerető befogadók ugyanis épp azzal rendelkeznek, amellyel régen a regényolvasók: vevők a hosszas történetmesélés során kibontakozó lélekrajzokra, szeretnek elmerülni egy-egy teremtett világban. Hiszen a film és sorozat viszonya épp olyan, mint a novelláé és a regényé. Szereted a sorozatokat? Akkor azt a fajta szórakozást, sőt: katarzist keresed, amely igenis nagyon magas minőségű épp azáltal, hogy a sorozat műfajának keretei között született.

A sorozat ugyanis ezekkel tud többet: 

• a karakterek kibontakozhatnak, a cselekedetek mögötti mozgatórugók feltárulnak, az emberi jellemvonásoknak összetett, bonyolult rajzát böngészhetjük (gondoljunk csak a jelenleg futó Rólunk szól hőseire, akiknek sorsát születésüktől követhetjük, vagy A szökés fegyenccsapatának figuráira)

• a történet mesélésének részletessége lehetővé teszi, hogy új és új szituációkban méressenek meg a szereplők (mondjuk a Grace klinika szereplői medikusi, majd vezetői pozícióban, a Jóbarátok posztdiákkorban és szülőként és persze sorolhatnám)

• az egymásra épülő epizódok teret adnak a nagy, átfogó művészi kompozíciók létrejöttéhez (mint a Weeds ötletes képcímeinek egysége vagy A mentalista átívelő szála, az évadkezdés- és zárás kerettörténetei)

• a számos dialógus során lehetőség nyílik megannyi szellemi sziporkára

• a jellem- és sorsfejlődés a maga teljes egészében, apró részletességgel való ábrázolását követhetjük nyomon

• a karakterek mélyreható megrajzolása lehetővé teszi a minél teljesebb azonosulást,

és ez utóbbiból következik a vád is: a sorozatfüggők mások életét élik, fiktív karakterekhez szinte családtagot megillető melegséggel viszonyulnak, úgy egyáltalán: menekülnek a valóságtól, szereplőkkel népesítik be amúgy magányos életterüket, „nincs is saját életük”. Holott mindez csupán a technika fejlődésével megjelent történetmesélési módszer (film), nem pedig maga a jelenség: a múlt századok regényolvasói hasonló vádban részesülhettek volna. Mára mindössze csak a novellát olykor filmben, a regényt sorozatban mesélik el. Hogy jobb-e az egyik a másiknál? Művészibb-e valamelyik műfaj, míg a másik populárisabb? Nem, egyszerűen csak: más. Mindkettőben vannak vacak és művészileg is kiemelkedő alkotások. Igen, sorozatokban is.

Sorozatrajongani jó! 
És ha rabul ejt egy-egy minőségibb széria, az csak azt mutatja, hogy befogadóként képes és fogékony vagy az összetett jellemábrázolásra, az emberi lélek finoman megrajzolt vonásaira, a grandiózus kompozíciókra – örülj neki, hiszen tartalmas, fokozatosan kiépülő, epizódról epizódra a katarzis irányába ívelő művészi szórakozás birtokosa lehetsz. Ráadásul, új műfaj lévén, a sorozatok egymástól is tanulnak, sorra jelennek meg a megújítási szándékokkal tűzdelt történetmesélési, karakterépítési, keret-teremtési alkotói próbálkozások, szinte évről évre magasabb minőséget teremtve ezzel. Úgyhogy én a magam részéről már csak az unalmas öregkor rémétől való megszabadulás miatt is üdvözlöm a saját sorozatrajongásomat: annyi bizonyos, hogy a szórakozásom hosszú időkre biztosítva lesz:)